Amikor a közeledben van és alig bírod tűrtőztetni magad.
Amikor elhiszed, hogy erre volt szükséged.
Amikor már önmagaddal harcolsz ellene.
Amikor rájössz, hogy mit sem ér a józan ész.
Amikor döntesz, hogy miért is ne, hiszen egyszer élsz.
Amikor világossá válik, hogy bármily rossz, ez jó neked.
Amikor tudod, hogy tilos, de mégis újra és újra megteszed.
A Szív ott feküdt magányosan az utcán, a jéghideg, esőáztatta, csillogó macskaköveken. Fázott és remegett, nyirkos volt az egész teste. Jégkristályként megfagyott könnycseppek borították be... hanyagul... és ridegen. Elhagyták?... vagy elveszítették?... senki sem tudta. Kamráin régi sebek, repedések, szorítások nyomai látszottak. Széttépett ereiből cseppekben bugyogott a borostyánvörös vér... s lassan hatalmas tócsát képezett a járda közepén. Pedig hűséges és dolgos... féltő és gondoskodó... egyszerűen szerető szív. - mondták az emberek akik felismerték. A többi járókelő pedig csak sajnálta... milyen kár!... egy élettől duzzadó Szív, s mégis utcára került. Talán azért maradt egyedül, mert nem kellett senkinek, s gazdája sem bírta tovább cipelni. Bizonyára nyomta... szúrta... és időnként sajogva feszítette szét mellkasát. Ezért megvált tőle, s kidobta... mint egy kóborkutyát. Elhatározta, hogy ezentúl ésszel él... és nem szívből. Hogy végleg hagyta-e el?... azt senki sem tudja, talán még ő sem. Most ott fekszik árván és elhagyottan... még gyengéden dobog ugyan, de már nem küzd, s egyre fárad. Azt mondják, hogy még így is gyönyörű. Hatalmas, élettől duzzadó, és lávavörösen csillog az éjszaka koromfekete sötétjében... de félő, hogy lassan kihűl majd, mint a vulkán hamutengere... s osztrigaszürke rideg kővé válik. Ha arra sétálnál, kérlek nézz a lábad elé!... s vigyázva lépj!... nehogy rátaposs! Inkább emeld fel!... féltőn... óvón... és szeretettel!... ha mégsem tennéd, akkor csak kerüld ki óvatosan!... hátha túléli./Nagy Ilona/
...Tudod, Kedves, néha szeretném megfejteni a kapcsolatok ezernyi titkát.
... Hogy miért válik sok ember oly magabiztossá, ha már a szeretett lényt maga mellett tudja,
s miért érzi úgy, szívét-lelkét azon perctől uralhatja, ahogy az felé hajlott,
miként a Napkorong kínálja számunkra ezernyi aranypermetét, és mi elfogadva elé tartjuk arcunk,
vagy otthonunk meghitt mélyén vendégül látjuk, de attól az soha nem lesz a miénk, csupán ajándéka a pillanatnak...
Miért gondoljuk úgy, hogy egy megbúvó parázsból felizzott szenvedély nem hűlhet ki, miért érez késztetést az ember, hogy egy szabad lelket béklyóval kell elcsúfítani, hogy megmaradjon számára mindörökre?
Miért hisszük azt, hogy illanő lényünk szárnyairól leváltak a tollak, miért keressük a kalitka rácsait a szabad égbolt képének látszata alatt, s miért véljük hallani lánccsörgésünk, mikor csak pacsirta-ének röpköd?...
Félni oly emberi, s megijedni attól, hogy elveszítjük szabad akaratunk megannyi lépteit...
mert egyedül könnyedebben reppen még a gondolat is, ha akarja merész magasságokba tör,
vagy összeroskadva megbúvik, de nem gubancolja másfajta érzelem, s annak szőttes hálója...
ám mindez mit ér, az árva gondolat olyan, mint fogatlan koldusnak a száraz kenyér...
csupán röppenő, felsejlő lehetőség csillantja meg talmi fényét...
Kell egy következő érzet, egy kalandos, egy nagyravágyó, ami utat mutat, vállat tart, velünk sír, avagy elaltat...kell egy hozzáillő darab, amivel eggyé válva, magunkba zárt önmagunk tárja szélesre a zárt kapukat...
de a gondolat nem ismer múltat,
nem sejti jelened és jövőt sem mutat, csupán létezik, itt és most... hogy megszokás, remény, vagy átkos régmúlt rád vicsorgó félelemarca rajzolódik ki belőle, rajtad áll...Te neveled fel ezt a gyermeket, s mivé formálod, csak Te sejtheted... tudom, ha szerelememet egy öleléssel kellene bizonyítanom, félek megsebeznélek vele, szinte hallom bordáit roppanását, miként tested magamhoz szorítom, ezért hát sose kérdezd mennyire szeretlek, mert annak terhe válladra nehezedve inkább volna fájdalom, mint vágyott, áhított vallomás.../Moha/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése