Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez

 Ami egy élőlény testében történik, mindenkor egy megfelelő információ kifejezése, illetve egy megfelelő kép összesűrűsödése (a kép görögül eidolon ,s ez megfelel az „idea” fogalmának is).
Az, hogy a pulzus, a szív bizonyos ritmust követ, hogy a test hőmérséklete állandó, hogy a mirigyek hormonokat ürítenek vagy a test ellenanyagokat termel, nem magyarázható magából az anyagból.
A test működése összességében azoktól az információktól függ, amelyeknek kiindulópontja az emberi tudat.
A legkülönbözőbb testműködések harmonikus összjátéka során jön létre azután az a minta, amelyet egészségnek  nevezünk.
Ha valamely testfunkció letér a pályáról, ezzel többé-kevésbé ezt a harmóniát veszélyezteti,
ezért ilyenkor betegségről beszélünk.
A betegség tehát azt jelenti, hogy letértünk a harmónia útjáról, illetve kérdésessé tettünk egy addig kiegyensúlyozott rendet (később látni fogjuk, hogy más szemszögből a betegség tulajdonképpen ennek az egyensúlynak a helyreállítása).
A harmónia zavara azonban a tudatban, az információk szintjén áll fenn, a testben csak megmutatkozik
. A test ily módon csak egy megjelenítési vagy megvalósítási szint, amely a tudatban
lejátszódó folyamatokat és változásokat tükrözi.
Miként az anyagi világ sem más, mint színpad, amelyen az ősképek formát öltenek,
s ezáltal  példázat , analóg módon a test sem más, mint az a színpad, amelyen a tudat képei jelennek meg.
Így, ha egy ember tudati világa kizökken egyensúlyából ,ez testi tünetekben lesz
látható és átélhető a számára.
Félrevezető tehát azt állítani, hogy a test beteg; beteg csak az ember lehet –
s betegsége testében jelentkezik tünetként.
(Ha egy tragédiát bemutatnak, akkor sem a színpad tragikus, hanem a darab!)
Sokféle tünet létezik – de mindegyik ugyanazt a történést fejezi
ki; azt, amit betegségnek  nevezünk, s ami mindig is az emberi tudatban játszódik le.
Tudat nélkül a test nem élhet s így „beteg” sem lehet.
Itt szeretnénk tisztázni, hogy szemléletünkben nincsen helye a betegségek ma szokásos osztályozásának – szomatikus, pszichoszomatikus, pszichés és elmebetegségekre.
E felosztás a betegségek megértését sokkal inkább akadályozza, mintsem megkönnyítené.

Hogy mindezt megvilágítsuk, nézzünk egy hasonlatot: egy autó műszerfalán különböző ellenőrző lámpák vannak, amelyek akkor villannak fel, ha a gépkocsi valamelyik fontos funkcióját nem teljesíti előírásszerűen.
Ha tehát konkrét esetben egy út során felvillan az egyik jelzőlámpa, ennek semmiképpen sem örülünk.
A  jelzés arra késztet bennünket, hogy utunkat megszakítsuk.
Érthető nyugtalanságunk ellenére ostobaság lenne, ha a jelzőlámpára lennénk dühösek; végül is csak egy olyan eseményről informál bennünket, amelyet egyébként nem vettünk volna ilyen hamar észre, hiszen egy számunkra „láthatatlan” területen zajlik.
Így a jelzőlámpa felvillanása arra késztet bennünket, hogy kihívjunk egy autószerelőt, s beavatkozásával elérjük, hogy a lámpa ne villogjon többé, s így nyugodtan utazhassunk tovább.
Ugyanakkor igencsak haragudnánk az autószerelőre, ha célunkat – vagyis hogy a lámpa ne égjen – úgy valósítaná meg, hogy kicsavarná az égőt.
Bár a jelzőlámpa nem villogna többé – s mi tulajdonképpen ezt akartuk –, megítélésünk szerint a módszer, amely az eredményhez vezetett, mégis túlságosan felületes lenne.
Ésszerűbbnek tartjuk, ha a lámpa felvillanását feleslegessé tesszük, ahelyett hogy megakadályoznánk.
Ehhez azonban el kell szakadnunk gondolatban a lámpától, s a mögötte lévő berendezésekre kell összpontosítanunk, hogy rájöjjünk, tulajdonképpen mi nincs rendben.
A jelzőlámpa felvillanásával csak figyelmeztetni akart bennünket, hogy ezt a kérdést feltegyük.
Ami példánkban a jelzőlámpa volt, témánkban az a tünet.
Bármi manifesztálódjék is tünetként a testünkben, az mindig egy láthatatlan folyamat látható kifejeződése, mely jelző funkciója által
arra kíván figyelmeztetni bennünket, hogy szakítsuk meg utunkat, mert valami nincs rendben,
s kérdezzünk rá, mi is az.
Itt is ostobaság haragudni a tünetre, s éppenséggel abszurd, ha úgy akarjuk kikapcsolni, hogy megakadályozzuk manifesztációját.
A tünetet nem kell megakadályozni megjelenésében, hanem feleslegessé kell tenni.
Ehhez azonban tekintetünket el kell fordítanunk a tünetről, s mélyebbre kell néznünk,
hogy megtanuljuk megérteni, mi az, amire a tünet figyelmeztet.

Foglaljuk össze még egyszer: a betegség olyan emberi állapot, amely arra utal, hogy az érintett személy tudatában valami nincs rendben , illetve nem harmonizál.
A belső egyensúly elvesztése a testben tünetként manifesztálódik.
A tünet ezáltal jelzés s információhordozó, amely fellépésével életünk addigi folyását megakasztja, s arra kényszerít bennünket, hogy figyelmet szenteljünk neki.
A tünet azt jelzi, hogy emberként, lelkes  Lényként  vagyunk betegek, azaz, belső lelki erőink zökkentek ki egyensúlyukból.
A tünet tudatja velünk, hogy valamire szükségünk  van. „Mire van szüksége?” – kérdezték régebben a beteget, de az mindig azzal válaszolt, amije volt: „Fájdalmaim vannak."

Manapság már áttértek arra, hogy rögtön azt kérdezik: „Mi a baja?” Ha közelebbről megvizsgáljuk, ez a kétféle kérdésfeltevés – egyszer, hogy „Mire van szüksége?”, másodjára, hogy „Mi a baja?”– igen tanulságos.
Mindkettő találó a beteg esetében.
A betegnek ugyanis mindig szüksége van valamire, méghozzá tudati szinten – ha nem lenne szüksége semmire,
egészséges lenne, azaz egész és teljes.
Ha azonban boldogulásához szüksége van valamire, akkor nem teljes, tehát beteg.
E betegség a testben abban a tünetben mutatkozik meg, amellyel a páciens bír.
Így az, amivel valaki bír, kifejezi azt, amire szükség lenne, amivel tehát nem bír .
A tudatosság hiánya tünetet termel.

És ebben rejlik a különbség a betegség leküzdése és a betegség transzmutációja (átváltoztatása) között.
A tünet leküzdése sosem vezet gyógyuláshoz, ahhoz kizárólag a betegség transzmutációja révén juthatunk el.
A gyógyulás, az egészség már nyelvi síkon is azt előfeltételezi, hogy egész-ségesebbek  , azaz egészebbek, teljesebbek  lettünk. (Tehát közelebb kerülünk az egészhez, a tejeshez .)
A gyógyulás tehát mindig ehhez az egészhez, a tudat eme teljességéhez való közeledést jelenti, amit megvilágosodásnak is nevezünk.
Tudatunk tágulása nélkül a gyógyulás nem lehetséges, hiszen a gyógyulás mindig valami hiányzó tudati bekebelezését jelenti.
A betegség és a gyógyulás olyan fogalompár, mely kizárólag a tudatra vonatkozik,
a testre nem alkalmazható – a test nem lehet sem beteg, sem egészséges.
A testben csak a megfelelő tudatállapotok tükröződnek.
Egyedül ezen a ponton kapcsolódunk az akadémikus orvostudomány kritikájához.
Az orvostudomány gyógyulásról beszél anélkül, hogy bármiféle figyelmet szentelne annak a szintnek, amelyen a gyógyulás egyáltalán megvalósulhat.
Nem szándékunk bírálni az orvostudomány kezelési módszereit mindaddig, amíg nem köti össze őket a gyógyulás igényével.
(Folyt.köv.)